Harmadik Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkezett a harmadik fejezet és ezzel egyre közelebb kerülünk a választáshoz! Reméljük elnyeri tetszéseteket és kivételesen megajándékoztok minket pár kommenttel!

Jó olvasást!

Üdv.: Csenge K.   

-------------------------------------------------------

Harmadik Fejezet

Nesona

A vár ostromának hossza igen elnyúlik. Anyám azt mondta Joran leveri az összes Erdőntúlit meg azelőtt, hogy a Nap nyugovóra tér. 

Nos, ez nem következett be.

Egy gyertyával a kezemben sétálok végig a hosszú kőfolyosón, egyenesen fivérem szobájáig. 

Benyitok, majd az ágyához lépek. Egy hatalmas szőrmekabát heved ott, a köpenyével amit a vadászatokra szokott felölteni.

Azonban most én kaptam fel magamra, nyakam körül összekötöttem, hajamat eltűztem, majd sebes léptekkel az udvarra indultam. 

- Mégis hová tartasz?

- Semmi közöd hozzá Tirelna- mondtam mogorván, majd továbbhaladtam. Cipők kopogását hallottam magam mögött. Tudom, hogy követ.

-Nem mehetsz oda ki!

- De igen!- fordultam hátra,majd nővérem felé indultam.- Kezeskedni fogsz, hogy kijussak anélkül, hogy anyánk és atyánk tudtára jutna- mondtam fenyegetően és a falnak löktem nővéremet. 

- Sosem fogok egy efféle szörnyetegnek segíteni, mint te!

- Ne merd a sárkány lányát szörnyetegnek nevezni még egyszer!

- Én is a sárkány lánya vagyok!-hangsúlyozta ki az 'én' szót.

- Te nem vagy sárkány-mondtam, majd hátat fordítottam neki és folytattam utamat.

- Joran! Joran!-torkom szakadtából kiabáltam annak ellenére, hogy tudtam semmit nem hall.

Mikor kiértem az udvarra, már nem az a látvány fogadott, mint ami pár órával ezelőtt. A zöld gyep helyét véres testek váltották fel, mindenütt sikoltások és üvöltések hallatszottak.

Hogy fogom így megtalálni őket?

- Varren! Varren!- megindultam a tömegbe és keresni kezdtem őket.
- Nes!- az ismerős hang csilingelt a fülemben. Oldalra fordítottam a fejem. Varren volt az.- Menj onnan! Menj onnan, nem hallod?
Hátra pillantottam, de akkor már késő volt. Éreztem ahogy egy nyíl hideg, vas vége átfúródik a combomon egy másik pedig a lapockámon.
Varren lenyilazta támadómat, Joran pedig felém rohant.
Pillanatok múlva a földre estem, lábam nem bírt megtartani, úgy éreztem belehalok a fájdalomba ami a vállamban és a lábamban megjelent.
- Figyelj rám! Itt kell maradnod! Nes! Hallod amit mondok?- hajolt felém Varren, majd Joran is letérdelt mellém.
Szemeim lecsukódtak, lassan már annyi erő sem maradt bennem, hogy nyitva tartsam szemeimet.
- Kitartás kicsi sárkány! Mindjárt elmúlik!- mondta Joran könnyes szemekkel.- Ne aggódj, mindegyik megbűnhődik egyszer még ezért!
Hangja kimért volt, és bosszúszomjat éreztem szavai közt.
A sok sikoltás és üvöltés körülöttem egyre halkabbá vált, olyan érzés volt ez mintha kiszakadtam volna ebből a világból és valahova egészen máshova készülnék..  

~~~~~~~~~

Kétségbeesetten eltoltam és lelöktem magamról, majd felálltam és amilyen messze csak tudtam elrohantam egyenesen a közeli erdőbe.

- Gyere vissza!- kiáltott utánam.

Persze, minden vágyam visszamenni hozzád. Tényleg. 

- Joran! Joran kérlek! Segíts!- kiabáltam, de szinte biztos voltam benne, hogy nincs itt. 

Tovább futottam, már alig éreztem lábaimat, de tudtam nem állhatok meg. 

Haza akarok jutni.

Az erdő közepén található egy tisztás. Jártam már itt. Talán Joran hozott el erre a vidékre, még amikor öt esztendős lehettem.

Tisztán emlékszem rá. Nyár volt, nem pedig zord tél, virágok nőttek, a fű selymes volt. Pillangók kergetőztek egymással én pedig elbűvölve néztem őket.

Most pedig. Ahogy közelebb sétálok, szembe találom magam egy füstölgő tűzhellyel, körülötte pedig hó fedte farönkök hevernek. 

Még közelebb megyek. Ráeszmélek, hogy amit látok, az bizony nem farönk. 

Hangosan sikítok. 

Hallom ahogy valaki közeledik. Érzem ahogy egyre közelebb és közelebb jut hozzám.

Aztán kezeit a vállamra helyezi.

- Mi történt?- kérdi Varren aggodalmasan.

- Ezek...

- Igen- bólint, majd közelebb húz magához. 
Kezemet mellkasára tettem, éreztem ahogy ver a szíve. Lepillantott rám, majd elmosolyodott.
- Ami az előbb történt- kezdett bele.
- Nem történt semmi- toltam el magamtól zavaromban, majd tovább sétáltam.- Ha nem tévedek erre kell mennünk- mondtam.
- Hát, te mehetsz arra is. Feltéve, ha találkozni akarsz pár Erdőntúlival.
- Nálad biztos nem nagyobb vademberek- mondtam, majd vállat vontam és elindultam az általam helyesnek vélt úton. Varren pedig követett.
- És meddig akarsz még a sötét erdőben sétálni?- kérdezte.
- Még nem sötétedett be teljesen.
- Valóban? Akkor mi volt az előbb az a zaj amit hallottam?
- Milyen zaj?- kérdeztem vissza, fejemet pedig felé kaptam.

- Úgy tűnik valaki fél- mondta arcára pedig önelégült mosoly ült ki.
- Nem félek. Már egyszer elmondtam.
- A kard nem hasonlítható ahhoz, amit ez az erdő rejt.
- Ahogy te sem- mondtam mogorván.
- Jobb lenne, ha megpihennénk és holnap folytatnánk utunkat.
- Valóban?
- Igen- biccentett.
- Jól van. Nem bánom- vontam vállat, majd kerestem egy kényelmesnek tűnő helyet, és lefeküdtem a földre. Varren nem sokkal távolabb tőlem ugyan így tett.
- Nem szeretnélek a közelemben látni- mondta. 
- Ne gondold, hogy én igen- vágtam vissza.
- Egyetlen kicsi Nes... Te még nem tudod, milyenek is itt az esték- mondta, majd elfordult és többet nem beszéltünk.

Másnap mikor felébredtem, meglepetten fogadtam Varren közelségét.
Szorosan mögöttem feküdt, szinte hozzám simult, kezét a derekamon pihentette. 
Próbáltam távolabb húzódni tőle, de keze nem engedett, amilyen szorosan csak tudott magához húzott.
- Hotelion, ébresztő!- kiáltottam el magam, mire felriadt és kérdőn nézett rám.
- Megmondtam, hogy nem akarlak a közelemben látni!
- Miért hiszed azt, hogy én vagyok a hibás? Ha nem látnád én pont ugyan ott fekszem, ahol este. 
- Ez nem jelent semmit- mondta mogorván, majd felpattant és tovább indult.
- Örülök, hogy megvársz. Vadember- zsörtölődtem, majd utána sétáltam. 

Két napja csak sétáltunk. Azóta hozzám sem szólt. Monoton megyünk, megyünk és megyünk. Néha megállunk, néha miatta, néha miattam. Szótlanságába kezdek beleőrülni. Idegesít, hogy még csak rám sem pillant. Idegesít, hogy mindketten ellöktük magunktól azt, amit mindketten akartunk. Egymást.

~~~~~~~~~

Négy nap telt el azóta, hogy elment. Oly hatalmas űrt hagyott maga után a szívemben, amit talán már sosem lehet teljesen befoltozni. Dolgomat nem könnyíti meg sem anyám, sem pedig Tirelna, kik folyton körülöttem ólálkodnak és ahol csak tudnak rontanak a helyzeten. Kérdezősködnek. 

Várják, hogy megtörjek.

Pedig anyám nem mindig volt ilyen. Varren a szemében mindig az a fiú volt, ki megmentett a zord, hideg téltől, és az erdő veszélyeitől. Most pedig, mintha távollétében rá kellene jönnöm, hogy talán ez csak mind színjáték volt. 

Joran lép a szobámba.

- Ez tőle jött- ült le mellém az ágyra, majd a kezembe nyomta a levelet.- Tudom, mennyire hiányzik. Nekem is hiányzik. Fivéremként tekintek rá, még ha nem is ismerem oly rég óta.

- Nem fog visszajönni- temettem kezeim közé az arcom.

- De vissza fog. Látni fogjátok még egymást. Hisz megígérte. 

- Tudom. De atyánk...

- Nem kell mindig hinni atyánk buta meséinek- rázta meg a fejét. Megfogta két kezem.- Látni fogod. Biztos vagyok benne.

- Joran..

- Varrenről van szó. Nem akárkiről. Varrenről. 

- Nem akarom elveszíteni!- mondtam, majd sírásban törtem ki. Joran közel húzott magához, majd szorosan megölelt. Ő az egyetlen, aki valóban törődik velem. Ő az akire mindig számíthatok. Ő az én bátyám, ki megvéd engem mindentől. Akár az élete árán is. 

Remegő kezekkel bontottam fel a levelet.

Kedvesem!

Jól vagyok, épségben megérkeztünk a Kapuhoz. Ha igazak a kósza hírek holnap reggel már le is tesszük az esküt, és a Kapu őrzőihez fogunk tartozni. Ne félts engem. A legnagyobb biztonságban vagyok, és ismersz. Megígértem, hogy látni fogsz még. És amit megígérek, az úgy is lesz.

Akkor megígértem, hogy hazaviszlek. Hazavittelek.

Megígértem, hogy visszajövök. Vissza is fogok.

Most, e levélben pedig megígérem, hogy örökké szeretni foglak. Örökké. Feltételek nélkül. Úgy, mint senki mást.

Ha tehetném minden egyes pillanatot veled töltenék. De nem tehetem. Ehelyett levelekben próbálom megfogalmazni azt, amit nem lehet szavakba önteni.

Azt, hogy mennyire szeretlek.

Azt, hogy mennyire hiányzik is nekem minden porcikád. Az ölelésed. Forró csókjaid. Hiányzol.

Attól félek búcsúznom kell. A nappal és a világosság nem tart örökké, én pedig nem szeretnék egy félbehagyott levelet küldeni neked.

Szeretlek Nes. Én kicsit Nesem.

Ölel téged a te egyetlened: Varren Hotelion 

Nilaria

- Nilaria, mennünk kell! -kiabált apám. 

- Mindjárt kész vagyok! -mondtam. Apám elvisz engem és anyámat, Tigris-földek másik végébe. Családi vacsora lesz, és kötelező ott lennünk, mivel részvétünket kell nyilvánítani. Apám testvérének van 5 lánya, és két fia. A legidősebb lányának, a fia bölcsőhalálban halt meg, és most gyászol az egész család. Sosem jöttem ki túl jól velük. Kiskoromban sokat bántottak és csúfoltak, szóval nem szivesen megyek oda. Leballagtam a lépcsőn, majd leakasztatottam a piros köpenyemet a fogasról. 

- Mehetünk? -kérdezte anyám. Aprót bólintottam, majd az ajtó felé indultunk. Kiadta apám a parancsot a cselédeknek, akik azonnal mentek is a dolgukra. Felültünk a lovakra, majd kelet felé indultunk. 

- Anyám, miért fontos ez? Nem fordulhatnék vissza? 

- Tudom hogy nem a legjobb társaság, de kötelességünk részt venni, hisz ez egy elég tragikus eset. Kérlek próbálj egy kicsit együtt érzőbb lenni.

 ~~~~~~~~~

Mikor a házhoz értünk, a bácsikám felesége nyitotta ki az ajtót fekete ruhában, kisírt szemmel. Beléptünk, majd az egész családnak részvétünket nyilvánítottuk. 

- Hogy bírod drágám? -ült le Sophie mellé anyám. (A halott kisfiú anyja.) Csak össze szorította a szemét, és szorosan fogta anyám kezét. 

- Szörnyű. -suttogta. Átölelte, és vigasztalgatta. Anyám velem sosem volt ilyen. Szívszorító a történet, de nekem akármi bajom volt, nem sírhattam anyám vállán. Néha úgy érzem, nem is szeret engem. Helyet foglaltunk az asztalnál, és vártuk az ebédet. Apám a legnagyobb székben ült, anyám pedig az asztal másik végén vele szemben. Nekem középen jutott hely, a sok undok gyerek mellett. 

- Nilaria, hogy vagy? -kérdezte Henora, aki körülbelül velem egy idős. 

- Tetszik a ruhád! 

- Köszönöm. 

Megdöntötte a tányér alját, majd a szoknyámra öntötte a forró levest. Az összes többi gyerek felnevetett, erre a többi felnőtt is rám kapta tekintetét. 

- Ssz! -szisszentem fel. 

- Ó, de kár érte! -mondta. 

- Tudom hogy direkt csináltad! -álltam fel a helyemről. 

- Nilaria! -nézett rám szúrósan anyám, hogy üljek vissza a helyemre. 

- Én most ki megyek a mosdóba. 

Hallottam hogy anyám elnézést kért a viselkedésem miatt, de nem érdekelt. Miért kell folyton megalázniuk? Évente alig találkozunk, mégis tönkre teszik ezt a pár családi alkalmat. Mikor kitisztítottam a szoknyámból a foltot, vissza mentem. 

- Elnézést. A bácsikám elnézést kért tőlem a lánya helyett is, majd folytattuk az evést. Az étel jó volt, de anyámé jobb. El kezdtek beszélgetni, és szóba jött a gyermek halála. Együtt érzek hisz én is csak sírni tudnék, de az élet megy tovább. Nem tud mit tenni. Erősnek kéne maradnia. Olyan mintha idegenek lennének, még csak nem is hasonlítanak rám. Mindig undokok és becstelenek voltak, ellenben a mi családunkkal. De viszont a szüleimnek csak a népe fontos, én mintha nem is léteznék. Olyan jó lenne a saját életemet élnem. Saját házban lakni, annyira élvezném ha gondozhatnám a saját virágaimat, és lenne egy igazi családom. Nem kérek olyat, ami lehetetlen. -Köszönjük az ebédet, és még egyszer őszinte részvétünk drága unokahúgom. -állt fel az asztaltól apám, majd megcsókolta Sophie kézfejét. Ő csak suttogott egy köszönömöt. Követtem a szüleim példáját, majd felakartam állni az asztaltól. De a legkisebb gyerek kihúzta a szék lábát, én pedig estem egy hatalmasat a jéghideg kőre. Látszik hogy nem tanították meg őket a jóra és a rosszra. Nem ő tehet róla. 

- Nilaria, jól vagy? -segített fel anyám. Legszívesebben képen töröltem volna a kisembert, de türtőztettem magam. 

- Persze. Mehetünk. -mosolyogtam. Ki kísértek, majd lóháton haza indultunk. 

- Sajnálom. -mondta anyám. 

- Felejtsd el. Többé nem szeretnék részt venni egy ilyen családi összejövetelen. Borzalmas.